Mit lehet mondani, ha megtörténik a kimondhatatlan? A megszokott, gyakran jó szándékkal kiejtett mondatok üresen, tompán visszhangzanak a gyászoló fejében. Nem, az élet nem “megy tovább”, legalábbis nem úgy, mint eddig. Nem, az idő nem “gyógyítja be a sebeket”, mindenesetre nem teljesen.

Hiszen voltaképp nem is a sebek felszámolása a cél, hiszen az a szeretett személy, a hozzá kötődő emlékek, érzések, gondolatok eltűnését is jelentené. A cél a “gyógyulás”. Annyi, hogy ne a fájdalom határozza meg a mindennapokat. Hogy lehessen ismét előre is nézni, ne csak vissza a múltba. Ehhez a lépéshez pedig minden rejtett energiatartalék, szándék és énerő szükséges lesz.

A gyász nem tabu

A gyász voltaképp a veszteség által kiváltott természetes reakció. Veszteségnek tekinthetjük egy elkötelezett párkapcsolat megszakadását, fontos, elhivatottan végzett munka elveszítését, nagyobb életszakasz-változást (pl. nyugdíjba vonulást, költözést, krónikus betegség diagnózisát), de mindenképpen szeretteink halála a legintenzívebb érzéseket kiváltó esemény. Ilyenkor nem más történik, mint, hogy szeretetünk, ragaszkodásunk konkrét tárgyát veszítjük el. A gyász minden esetben személyes és egyéni, függ az elveszítőtől (jellemzően máshogy reagálnak férfiak és nők, idősek és gyermekek, nem mindegy, milyen az egyéni, előzetes viszony a halállal, de a vallás kérdés is fontos. Függ az elvesztettől (pl. egy kiteljesedett életet élt idős ember halála is hatalmas veszteség, de egy gyermek halála sok esetben sokkal nehezebben feldolgozható), de a halál körülményeitől is ( nem mindegy, hogy egy tragikus, hirtelen baleset, vagy egy hosszú betegség formájában jön el a végzet, mert más tudatosan készülni a távozásra, elbúcsúzni).

Hogyan gyászolunk?

Több modell is létezik a gyász folyamatának szakaszokra bontására. Jellemző közös vonásaik a bűntudat, a halott emlékképébe való belefeledkezés, ellenséges reakciók, a viselkedésminták elveszítése és a fizikai stressz akár szomatikus problémákban való megnyilvánulása is.

A kezdeti modellek három szakaszt neveznek meg: az érzelmi sokk-, a veszteség tudatosulása- és a felépülés szakaszát. Léteznek négy-, illetve ötszakaszos megközelítések is, ezek azonban sokszor a halál körülményeiből fakadó lehetőségekből következnek.

Lépésről lépésre

Létezik egy úgynevezett anticipációs, azaz “megelőző” gyász, ami életveszélyes helyzetben, vagy állapotban lévő egyének (haldokló betegek, katonák) és hozzátartozóik számára teszi lehetővé, hogy sokat foglalkozzanak a halál gondolatával és elfogadásával. A veszteség megélése ilyenkor megkezdődhet a tényleges halál előtt is.

Következő szakasz a tagadás. Ez a sokk, illetve az elutasítás és az izoláció (elkülönülés) szakasza. Érzelmi bénultság, kiüresedés jellemzi. Ennek a szakasznak a hossza, minősége nagyban függ a halálhír átadásának módjától.

Ezután a “kontrollált szakasz” következik, ilyenkor a hozzátartozó kénytelen felismerni, hogy sok erőt igénylő kötelezettségei vannak a halálesettel kapcsolatban (ügyintézés, temetés), melyeknek muszáj eleget tennie. A temetésen való részvétel azonban segíti a visszafordíthatatlanság megélését.

A sokkos állapot megszűnését követően felbukkan a düh és a harag. Ezek az érzelmek minden irányba és mindenkire kisugározhatnak. A gyászoló keresi a felelőst és igazságot akar szolgáltatni, vagy épp ellenkezőleg: elkerülő magatartást mutat a halottal szemben (fél a helyszínektől, tárgyaktól). Leggyakrabban ez a szakasz húzódik ki szélsőségesen, s megjelenési formáiban patologikus gyászreakciókat eredményezhet.

Végül a leküzdhetetlennek hitt, tolakodó emlékek és nehéz gondolatok helyét a tudatos emlékezés veszi át. Felbukkannak a szép, boldog emlékek a halottról, s a veszteség elfogadásával a gyászoló ismét képes lesz az élet teljességének átélésére, halottját pedig a legjobb helyen viszi magával a fejében és a szívében.