Felkészítés a mélyebb fájdalom elviselésére

2014/12/12. - írta: Független Én

egbolt.jpgNem hittem Istenben. Egészen biztos voltam abban, hogy csak annyi van, amit a földön megélünk, megtapasztalunk. Legbelül azért éreztem az ellentmondást. Mi végre vagyunk itt? Mi értelme az életnek, ha csak ennyi és nincs tovább.

 

 

A TRAGÉDIÁK

2005-ben hirtelen tragikussággal elment anyukám. Akkor a gyászreakció első állomását megéltem. De nem léptem tovább, mert apukám teljes depresszióba esett. Nem engedhettem meg, hogy foglalkozzam a fájdalmammal. Majd egymást követően 1 éven belül elveszítettem a családunk egyik legjobb barátját és apukám is inkább anyuhoz távozott. Mindketten tragikus balesetben haltak meg. De valami megindult bennem. Egy lassú, ámde teljes átalakulás. Anyu halála után utam szinte öntudatlanul egy könyvesboltba vezetett. Nem gondolkodtam. Odamentem egy polchoz és levettem egy könyvet. Osho volt. Ez volt az első apró lépés a hit irányába. Ettől kezdve kutakodni kezdtem. Biztos, hogy csak ennyi az élet? Nincs magasabb rendű valami??? Faltam a könyveket. Halálközeli élményeket olvastam. És lassan átalakultam. Én, a hitetlen hívővé váltam. Még nem tudóvá! Csak hívővé. Mert ahhoz, hogy higgyek, még kellettek a racionális bizonyítékok, hogy a földi létünk, csak egy állomás. A halálközeli élmények ezt megadták.

2014 MÁRCIUS 15.

Fiam hajnalban érkezett haza. Karate meccse volt. Felkeltem, hogy megnézzem, épségben van-e. Reggel Balatonra indultunk. Fél 1 körül álltam a Balaton partján. Néztem a vizet. Olyan mély nyugalmat, békét, szeretetet soha nem éreztem, mint akkor. Szinte megijedtem önmagamtól. Mi ez az érzés? Oldalra fordultam páromhoz és azt mondtam: Hazaértem, itthon vagyok, boldog vagyok. Ez a lelki nyugalom legalább 2 órán át tartott. Hazafelé érdekes telefonhívásokat kaptunk. Dani után érdeklődtek. Az edzője, akivel többek voltak egymásnak, mint edző és tanítvány, többször is hívott. Baráti kötelék és apa-fia kapcsolat alakult ki köztük. Nándi Danit 8 éves korától edzette. Majd egyre többen hívtak és az iránt érdeklődtek, hogy mi hol vagyunk. Ekkor már rám tört a rossz érzés. Végül Zsuzsi, Dani barátnője hívott: "Hol van Dani? Nem érem el. Már régen itt kellene lennie." Hangjából a teljes kétségbeesés hallatszott. Ekkor már tudtam, hogy nagy baj van. Dani motorral indult vissza Pestre. Első útja az új motorjával. Meghalt. Hatolt belém a felismerés. Nem is gondoltam arra, hogy csak megsérült. Most már egyenes kérdéssel hívtam fel az utolsó telefonálót: "Tudom, hogy Dani miatt hívtál. Csak annyit mondj, hogy igen vagy nem. Meghalt?".

A GYÁSZREAKCIÓ

Innentől számolják? Nem tudom. Én racionálisan vettem tudomásul. Meghalt. Ez van. Még nem tudtam sírni. Itthon már várt bennünket Nándi az edzője, majd jöttek Dani főnökei, a rendőrtisztek Budapestről. Száraz szemmel hallgattam őket. Nem is tudom, mikor tört fel belőlem először a sírás. Olyan volt ettől az órától kezdve, mintha filmet néznék kívülről. Még este elmentünk együtt a baleset helyszínére. A rendőrségen várnunk kellett. Nem emlékszem azokra a percekre. De Nándi párja, utólag mondta: "Csak fel-alá járkáltál és azt suttogtad, hogy 'Ez még csak most kezdődik. Ez még semmi. Most mutasd meg, hogy kell ezt csinálni. Eddig olyan okos voltál.'"

Mindezeket azért mondtam, mert az előző 3 tragédia miatt a halálra nem halálként tekintettem már, hanem a földi állomás végére. Mindig tudtam tanácsot adni másoknak, akik kérdeztek. Bár egyszer Marcsi elmondta, hogy a barátnője két gyerekét veszítette el. Na akkor azt mondtam: "Én tudom, hogyan lehet elengedni, de gyereket hogyan lehet elengedni, azt én sem tudnám.".

A rendőrségen visszakaptuk Dani személyes dolgait. Az órája 12 óra 23 perckor állt meg. Ekkor még nem állt össze a kép a fejemben.

Nagyobbik fiam Németországban dolgozik. Őt is értesíteni kellett. Éppen egyedül volt, távol tőlünk, messze a nagyvilágban. Emberfeletti erőre volt szüksége, hogy hazajusson. Még aznap éjjel vonatra ült. Reggel mentünk érte a pályaudvarra. Ha nem tudom, hogy ő a fiam, akkor nem ismertem volna fel őt. Úgy nézett ki, mint egy hajléktalan öreg ember.

A TEMETÉS ELŐTT

Igen, a gyászfeldolgozás első szakasza nálam is előírásszerűen ment. Intézkedni. 1 hét volt a temetésig. Megtelt a ház. Együtt volt a család. Rokonok, barátok jöttek-mentek. Éjszakába nyúlóan. Nekem jó volt. Nem volt idő gondolkodni. Emlékeztünk, sztoriztunk. És igen! Sokszor nevettünk. Már készítettem a lelkemet a temetésre. A végső búcsút is úgy életem meg, mint egy filmet. Nem sírtam, csak álltam ott keményen. Ki kell bírni, mondtam magamban. Időnként fel-felnéztem az égre. Kerestem Danit. Éreztem, hogy ott van. Ezt a bulit nem hagyja ki. Szerintem ő sem gondolta, hogy 24 éves korára ezer ember gyűlik össze, hogy búcsúzzon tőle. Dávid fiam mondta is keserű iróniával: "A kis piszok, hőst csinált magából.".

A TEMETÉS UTÁN

Azonnal dolgozni kezdtem. Tudtam, hogy nem szabad gondolkodni, nem szabad emlékezni. Ha jön a gondolat, ha látom őt hazajönni, ha látom magunkat beszélgetni, abba belehalok. Kerestem, kutattam a további bizonyítékokat arra, hogy van élet a halál után. A YouTube-on hallgattam erről beszámolókat. Egyszer egy férfi azt mondta: "Felülről láttam magam. Majd távolodni kezdtem. Elérkeztem egy csodálatos helyre és azt mondtam: Hazaértem, itthon vagyok, boldog vagyok." Szó szerint ugyanazt, amit én mondtam a Balaton partján álldogálva. Ekkor vált tökéletes felismeréssé, hogy Dani így búcsúzott. Bizonyítékot nyújtva, hogy jól van és boldog.

FELDOLGOZÁS-ELENGEDÉS

Szinte mindenkit körülöttem én nyugtattam. Barátját, akire éjszakánkét pánikrohamok törtek. Barátnőjét, férjemet. Honnan az erő? Onnan, hogy tudom, Dani él és jól van. Egy anya mást nem is kívánhat, minthogy a gyermeke jól legyen. Ami fáj, az a hiánya. De akkor az nem más, mint önsajnálat. Magamat sajnálom a hiánya miatt. Nem megyek bele emlékképek felidézésébe. Amikor jön, résen vagyok és azonnal leteszem. Erőszakkal gondolok valami másra. Főleg munkára. Mert egy új célt is kaptam. Dani halálával? Lehet. Mert anélkül nem vetettem volna bele magam ily szenvedéllyel. Oh, igen. Van, amikor összegyűlik a fájdalom a mellkasomban és kemény sziklává dagad. Ilyenkor tudom, mit kell tennem. Kimegyek a természetbe. Zokogva futok, kitermelve magamból ezt a sűrű masszát. Egy óra után megkönnyebbülve folytatom életem, építve küldetésem.

MÁS EMBER LETTEM

Úgy érzem más ember lettem. Jobb ember lettem. Sok-sok mindent tudtam meg. Gyermekünket nem birtokolhatjuk. Ő egy lélek, aki minket választott, hogy felneveljük. Ő Isten gyermeke. Amikor haza hívják, mennie kell. Köszönöm Istennek, hogy 24 évet vele tölthettem. Másképp nézek tanítványaimra. Amikor rájuk nézek, érzem azt a végtelen szeretetet, amit szüleik éreznek irántuk. Hogy ő a legfontosabb nekik és nekem is hozzá kell járulnom, hogy boldog életet élhessenek és megtalálják küldetésüket. Már nem görcsölök hétköznapi problémákon. Csak mosolygok, mikor látom milyen lényegtelen helyzetekkel stresszelik magukat az emberek. Pár napja egy rózsadombi házba kellett vinnünk valamit. Egy fiatal anyuka fogadott minket oly lenézően, kioktatóan, lekezelően, hogy megdöbbentett, hogyan tudott ilyen fiatalon ilyenné válni. Régen ezen felháborodtam volna. Ma már csak sajnálom.

AMIT MÉG MEGTAPASZTALTAM

A temetés után azt gondoltam, fel kell keresnem olyan szülőket, akik ezt átélték. Biztosan pszichológust is kell kerítenem. Amikor a második családdal beszéltem, akik elveszítették gyermeküket, rádöbbentem. Nem!!!Inkább olyan messzire tőlük, amennyire lehet. Mert én építem magam és családom, amennyire csak tudom. De ők lehúznak. Pszichológus sem kell, mert az elfogadásnak és elengedésnek belülről kell jönnie. Fontos, hogy legyen egy CÉL. Ami lefoglalja a gondolatokat. Egy hasznos, magasztos cél. Én megtaláltam. És még valami. Már sokszor beszéltem Danival. Ezek olyan beszélgetések voltak, amiről rövid időn belül teljes bizonyságot kaptam, hogy igazak. Mert beteljesültek az üzenetei. MEGNYUGTATÓ, HOGY VAN ÉLET AZ ÉLET UTÁN. NEM FÉLEK A HALÁLTÓL.

Weitz Teréz vagyok. A jobb agyféltekés tanulás kifejlesztője. Aki nem csak felismerte, hogy baj van a tanulással, hanem meg is kereste ennek okát és kidolgozta a hatékony tanulás módszerét. Célom, hogy találják meg a diákok küldetésüket. Mert a nekünk való szerepünket nem kialakítjuk, hanem felismerjük. Ehhez elengedhetetlen az önismeret és agyműködéssel összhangban lévő tanulás elsajátítása.

Írta: Weitz Teréz                                       További írások a szerzőtől: www.karrierkod.hu

Címkék: vallomások
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://engeddel.blog.hu/api/trackback/id/tr416978635

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.