Angie story 3. rész

2015/01/19. - írta: Független Én

orvosi_eszkozok_ff.jpgFebruár 8.-án agyvérzést kapott és kómába esett. Még élt, de nem volt magánál, egyértelmű volt, hogy az altatás következik. Volt vele időm kettesben mielőtt el tudtuk vinni a barátnőm apukájához. Ezerszer végig gondoltam, hogy miket fogok neki mondani és megköszönni, amikor majd elbúcsúzom tőle. Abban a pillanatban értelmetlenné vált. Csak azt tudtam neki ismételgetni, hogy Szeretlek!. Akkor már csak ez számított. Egyedül, a saját két kezemben vittem ki az elernyedt testét. A testet, amit a legnagyobb becsben tartottam 10 éven keresztül…..a világomat.

 

A kocsiút olyan volt, mintha a kivégzésemre vittek volna. Pár perc és végleg elszakítják tőlem. Nagyon sokat segített, hogy az állatorvosunk egyben jó barátunk is volt és ő is osztozott a családunk fájdalmában. Ott is kaptam pár percet tőle elbúcsúzni, majd elaltatta. Utána már csak az embert vártuk, aki elviszi a testét elhamvasztani. Ettől a pillanattól borzalmasan féltem! Mibe fogják beletenni? Mi lesz, ha durván nyúlnak hozzá, hiszen már úgyis halott? Mi lesz, ha őrült módon hajt el vele, mint valami csomaggal? Mérhetetlenül hálás vagyok az életnek, hogy ezek közül egyikkel sem kellett szembesülnöm. Édesapámmal együtt tehettük be egy patyolat tiszta ládába és a ládát is mi tehettük be a kocsiba. Nem volt kapkodás, senki sem sürgetett, mindenre kaptam elegendő időt. Az emberünk becsukta a mikrobusz ajtaját, beült, a lehető legfinomabban hajtott le a padkáról, majd lassú, biztonságos tempóval hajtott el. Minden részlet azt segítette, hogy nekem a lehető legkönnyebb legyen, mégis halottnak éreztem magam. Borzalmas űr tátongott bennem és úgy éreztem, hogy ez a fájdalom örökre megmarad. Már soha nem leszek boldog, senkit sem fogok tudni ennyire szeretni. A családom is teljesen össze volt törve. Nem csak azért, mert ők is szerették az Angiet, hanem mert engem is szerettek és még soha nem láttak ennyire összetörve. Aznap este a másik kutyámat, Mangot felvittem a szobámba, hogy együtt aludjunk. Úgy gondoltam, kell neki pár nap, hogy tudatosodjon benne, az Angie nincs többé. Tévedtem. Olyan összetört arckifejezéssel feküdt mellettem, amilyet még sosem láttam rajta. Tudtam, hogy ugyanazon megy keresztül, mint én.

Tűrnöm kell a fájdalmat

A következő napokban túlélésre játszottam. Éreztem, hogy semmi értelme harcolnom ellene, hát hagytam, hogy fájjon. És fájt is. Beletörődtem, hogy tűrnöm kell a fájdalmat és reménykedni benne, hogy az idő majd segít. Ebben az időszakban nem foglalkoztam kutyákkal, abban sem voltam biztos, hogy folytatni akarom a kutyakiképzést, vagy egyáltalán a kutyatartást, persze akkor Mango még ott volt. Őt is szerettem, de közel sem volt olyan szoros kötelék közöttünk, mint az Angievel. Ennek ellenére ő adott nekem erőt. Adott egy halovány motivációt, ami egy picit előre húzott. Azt akartam, hogy ő is tapasztalja meg ezt a kapcsolatot, mert tudom, hogy egy kutya ebben lehet igazán boldog és ezt ő is megérdemli. Kicsit bántott is, hogy az Angie eddig beárnyékolta a vele való kapcsolatomat. Beláttam, hogy nincs más választásom, mint előre menni, így minden szabadidőmet abba fektettem, hogy a Mangoval szorosabbra fűzzem a szálakat. Az Angie cuccait nem pakoltam el, csak a gyógyszereitől akartam megszabadulni. Az a rossz időkre emlékeztetett. Társaságba nem jártam, képtelen voltam odafigyelni mások mondandójára, csak az enyhített, ha a Mangoval lehettem.

A Facebookra kitenni...

A halála után pár nappal kitettem a Facebookra, hogy nincs többé. Az ismerőseim több, mint fele sport kutyás és jól ismerték az Angiet. Meglepő volt, mennyien osztoztak a gyászomban és jól esett, hogy ennyien szerették, mindezek ellenére nekem ezzel a legfőbb célom az volt, hogy ne botoljak bele a versenyeken abba a fájdalmas kérdésbe, hogy hol az Angie. Nem akartam akárkinek kiadni a fájdalmam, akkor még túlságosan fájt, viszont tudtam, hogy beszélnem kell róla. Erre voltak a barátaim, akik végigkísérték velem szinte az egész életét. Nekik nagyon sokat beszéltem az érzéseimről, persze ők nem nagyon tudtak mit mondani….mit lehet ilyenkor mondani? Ők nem fognak közhelyes mondatokkal etetni, ennél jobban ismertek, viszont azt is tudták, hogy nem is kell nekik semmit sem mondani. Bőven elég volt, hogy bármikor meghallgattak.

Nem vágytam gubbasztásra

Nagyjából egy hónapig nem néztem róla régi képeket, nem mentem olyan helyre, ahol rákérdezhetnek, csak próbáltam megbirkózni a fájdalommal. Eljutottam arra a pontra, hogy szembenézzek a ténnyel, hogy tovább kell lépnem. Ez nem azt jelentette, hogy becsukom a szemem és rohanok előre, menekülve az érzés elől. Épp ellenkezőleg, elővettem a képeit, felidéztem az emlékeket, olyan filmeket néztem, amik gyászról szólnak. Érdekes, hogy a „P.S. I love you” című film adta át a legjobban az érzéseim. Újra és újra szembesítettem magam a gyász érzésével, míg végül éreztem, hogy enyhült a fájdalmam. Boldog nem voltam, de már két lábon álltam. Társaságba is mentem, mondjuk nem élveztem, de legalább már nem vágytam az otthoni gubbasztásra. Semmit sem erőltettem, de amikor úgy éreztem, hogy az elengedés útján tovább tudok lépni, azonnal mentem.

Nyár elejére összeraktam magam annyira, hogy tudjam élvezni az életet. Állandóan a fejemben volt, de már nem éreztem magam úgy, mintha kést forgatnának bennem. Bárkinek tudtam róla beszélni és meg is tettem, ha szóba jött. Éreztem, hogy újra boldog leszek és lesz még kutya, akit ennyire fogok szeretni. Nem így. Másért, máshogyan, de ugyanilyen erősen. Tisztáztam magammal, hogy az, hogy máshoz kezdek kötődni, nem azt jelenti, hogy az Angiet már nem szeretem. Ez a kapcsolat örökké meghatározza majd az életemet, de nem mindegy, hogy építi, vagy beárnyékolja azt.

A nyár eltelt és augusztus végén úgy döntöttem, ideje szabadságra menni és eltölteni egy hetet a Balatonon a családi nyaralónkban. Az utolsó pillanatban szóltam a barátaimnak, mégis valami isteni csoda folytán, egy kivételével mind le tudtak jönni. Éreztem, ez nem lehet véletlen és ideje meglépnem az utolsó lépést, ami rám vár és elszórni az Angiet. Egyre jobban féltem a pillanattól, ahogy közeledett, de valahol tudtam, hogy készen állok rá. Baromi korán keltünk föl, hogy senki se zavarjon minket. A barátaim eszméletlen rossz korán kelők, mégis azonnal, egy szó nélkül pattantak ki az ágyból. Ezért végtelenül hálás vagyok nekik. Az elszórásnál a barátaim és Mango is velem volt. Így lett kerek az egész történet. A családom ott lehetett az altatásnál, a legjobb barátaink és Mango pedig az elszórásnál. Mindenki elbúcsúzhatott tőle. Úgy éreztem, hogy a kapcsolatunkhoz méltóan búcsúztattam el. Az utolsó hozzá fűződő feladatomat is teljesítettem, amitől úgy éreztem, hogy nyugodt szívvel mehetek most már csak előre.

A hála!

Érdekes, rám jellemző volt, hogy dühös voltam, amikor valami rossz dolog történt velem. Igazságtalannak éreztem, hogy baj történik az életemben. Itt ez egy pillanatra sem merült föl bennem. Meglepő módon hálás voltam, hogy egyáltalán átélhettem egy ilyen szoros kapcsolatot, ami keveseknek adatik meg. Igazából sokszor nem is értettem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a sok jót. Annyi értéket hozott az életembe és olyan mélyen belém égette a tanításait, hogy ha akarnám, se tudnám őket kitörölni. Tudom, hogy sosem fogom tudni 100%-osan elengedni, annyi mindent adott hozzá a személyiségemhez, amin keresztül nem csak bennem, de még a gyerekeimben is élni fog és ez a gondolat mérhetetlenül felszabadulttá tesz. Megmutatta, hogy az igazi boldogság abban rejlik, ha hagyjuk magunkat sebezhetővé válni és merünk teljes szívből szeretni. Örökké hálás leszek neki!

Bízom benne, hogy a kutyakiképzésen keresztül másokat is közelebb vihetek egy ilyen kapcsolathoz és, ha megtörténne a legrosszabb, még több támogatást adhatok a kiképzett kutyáim gazdáinak a fenti tapasztalatból merítve.

Szerző: Orosz Viktória            http://playdog.co.hu

Címkék: emlékezések
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://engeddel.blog.hu/api/trackback/id/tr47033473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.