A halál és én

2015/02/19. - írta: Független Én

szomarusag_kislany_hatulrol.jpgEddigi rövid életem során sajnos többször megtapasztaltam a halál kegyetlenségét. Van olyan, amelyik mélyebben érint, és van amelyik kevésbé viselt meg. Történeteim azokról a halálesetekről szólnak, amelyek formálták lelkemet és alakították a halálhoz való hozzáállásomat, és segítettek megérteni, hogy hogyan tudom elfogadni az elfogadhatatlant.

Mindegyik történetet a saját szemszögemből, és saját emlékeim alapján mesélem el. Ezt fontosnak tartom elmondani, mert lesznek olyan esetek, amelyek másokat is nagyon megviseltek. Nem szeretnék senkit megbántani azzal, hogyha esetleg másképp emlékszünk dolgokra, vagy másképp éltük meg ugyanazt.

 

1. rész: A halál egy gyerek szemszögéből

A ténnyel, hogy létezik a megváltoztathatatlan, hamar szembesültem, bár akkor még nem tudtam miről van szó, hisz gyermek voltam, akit próbáltak megkímélni a kegyetlen valóságtól, hogy ne sérüljön a lelke. Akkor sikerült, megvédtek.

Augusztusi meleg nap volt, anyu a kertben tett-vett, én az udvaron játszottam, a húgom bent aludt. Apu dolgozott, és nagyon vártuk haza, mert aznap volt a szülinapja. A kapuban kiabált valaki, és anyut kereste. Felnéztem és a postás volt. Délután? Elfelejtette a levetet elhozni délelőtt- gondoltam. Fura, mert nálunk még soha nem járt délután. De nem, valami mást hozott. Anyu feljött a kertből és átvett valami papírt tőle. Kibontotta. Felnézett és elkezdett sírni

- Anyu, mit hozott a postás?

- Táviratot

- Miért sírsz? – kérdeztem, és megszorítottam a két lábát. Lehajolt.

- Meghalt a papa, az apukám.

- Meghalt a papa?

- Igen.

Nem értettem igazán, de azt tudtam, hogy nagy dolog. Anyu elköszönt a postástól, aki még mondott pár szót, majd elment. Elindultunk befelé az udvaron. Tudtam, hogy nemsokára hazaér apu, és már nagyon vártam, hogy elmondhassam a hírt. Izgatott voltam mikor jön, lestem a kaput. Én akartam elmondani. Hogy miért? Azt hittem, hogy ez különleges dolog, ilyen nem történik mindenkivel. Örültem annak, hogy egy fontos, különleges hírt én mondhatok el apunak először. Sajnáltam anyut, hogy szomorú, és sír, de nem tudtam miért. Nem értettem, mi az, hogy meghalt. Akkor még nem tudtam, hogy azt jelenti, soha többet nem látod, soha többet nem jön hozzánk.

Ki-be járkáltam, néztem a kaput. Mikor jön apu, nagy hírem van. Autó hangját hallottam. Kimentem az udvarra. Hazaért. Rohantam felé

- Apu, apu, apu…

- Szia. Ne olyan gyorsan, még elesel, lassan.

- Képzeld, meghalt a papa.

- Tessék? Honnan veszed?

- Anyu mondta, és sír.

Apu sietve indult be a házba, hogy ellenőrizze, tényleg igaz-e amit mondok. A hír igaz. Papa meghalt.

Arra nem emlékszem, hogy utána mi történt, de ezek az emlékképek a mai napig előttem vannak. A temetés másik településen volt, ahol a papa lakott. Engem és a húgomat nem vittek el, csak halottak napján látogattunk el a sírhoz közösen. Anyu mindig sírt. Percekig csak állt a sír mellett, és hallgatott. Mindig elmondta, hogy mennyire hiányzik neki a papa.

Kevés emlékem van a papáról, mert másik településen élt, és ritkán találkoztunk. Kislányként nem értettem, hogy miért megyünk egy halom kődarab mellé, és miért viszünk virágot, miért sír anyu újra és újra. Nekem azt mondták, a papa fent van az égben. Akkor miért szomorú az anyu, és miért megyünk a temetőbe. A papa igaz, hogy nincs velünk, de ha fent van az égben, akkor nagy baj nem lehet, gondoltam. Halála előtt se láttam sűrűn, ezért nem éreztem a különbséget.

Azóta akárhányszor halottak napján elmegyünk a sírhoz, mindig a kislánykorom jut eszembe. Szorongattam anyu kezét, és vártam, vártam hogy emlékezzen. Emlékezzen azokra a pillanatokra, amik felejthetetlenné tették a papát számára, és emiatt könny gyűlt a szemében. Felnőttként rájöttem, hogy anyu amikor a papa sírjánál állt, olyan volt neki, mintha ismét együtt lennének, és sokkal közelebb érezte magához, mint bárhol máshol.

Emlékezni bárhol bármikor lehet, de amikor kimegyünk a temetőbe és megállunk a szerettünk sírjánál, akkor mindig olyan mintha újra velünk lenne, hisz ide kísértük őt utoljára, itt köszöntünk el tőle, és itt várjuk őt vissza, mert nagyon nehezen engedjük el.

Dina                                                                                                                         Folytatjuk

Címkék: vallomások
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://engeddel.blog.hu/api/trackback/id/tr27174649

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.