Nem gyászolunk egyformán

2016/01/14. - írta: Független Én

kezek.jpgMindenki másképp gyászol. Ezt leginkább olyankor szoktuk mondani vigasztalóan, ha nem tudunk mit kezdeni egy gyászoló viselkedésével. Nem értjük, nem érjük el, esetleg meg sem merjük közelíteni. Egy veszteséget követően sokszor és sokáig csak figyeljük magunkat, és próbálunk valamilyen már ismert logikát alkalmazva megérteni a viselkedésünket. Nincsenek szabályok, mindenki a maga módján gyászol, mondogatjuk és ez egyrészről igaz is, hiszen a gyász egy nagyon személyes tapasztalás. Mégis természetesen van az ide vonatkozó szakirodalomban olyan támpont, amire hagyatkozva könnyebben találhatunk magunkban és másokban is vigaszt, elkerülve az esetleges félreértéseket.  Ha jobban megérted a magad és mások gyászának természetét, akkor nagyobb eséllyel tudsz támasza lenni a másiknak, és eredményesebben tudsz majd segítséget kérni önmagad számára is, ha megpróbálod.

Sokszor látjuk, hogy amikor meghal valaki, akkor hihetetlenül gyorsan és magától értetődően felosztódnak a szerepek és a tennivalók. Valahogy azonnal érezzük, ki az, aki van olyan érzelmi állapotban, hogy intézkedni tud, ki az, aki az adott helyzetben nem képes erre.  Ki az, akit védeni, óvni kell, és ki az, aki fel tudja vállalni a fájdalmas teendőket. Mert teendők ilyenkor bőven akadnak, akkor is, ha nem hálásak a feladatok. Kijelölni az utolsó napot, egyeztetni mindenkivel, megszervezni a szertartást, elintézni minden adminisztrációs feladatot, megerőltető érzelmileg mindenkinek. Annak is, aki az adott helyzetben ezeket a feladatokat magára vállalja és esetleg nem látszik rajta, mekkora erő kell mindehhez. Senki sem lehet teljesen soha felkészülve egy veszteségre, még akkor sem, ha várható az eljövetele. A veszteség fáj. De nem mindegy, hogyan nézünk szembe vele. A szakirodalom alapvetőn két típusú gyászmagatartást különböztet meg. Noha a legtöbb emberben ez a két alapvető magatartásforma keveredik, meégis valamelyik jellemzőbb, mint a másik, attól is függően, hogy milyen szerepet tölt be valaki egy adott közösségben. Hiszen sokszor akármennyire is fáj, nincs más választásunk, mint elővenni a racionalitásunkat valaki más érdekei miatt, hogy aztán, amikor nem látja senki, néha-néha megengedjük magunknak, hogy elgyengüljünk.

Értelem és érzelem 

Sokan igyekeznek egy halálesetet követően valamilyen, a normális élethelyzetekben megszokott és működő mintákat követni, annak érdekében, hogy meg tudjanak bírkózni a fájdalommal. Ők azok, akik intézkednek, nagyon komoly önfegyelmet tanúsítanak, keveset sírnak, nem mutatnak sok érzelmet kifelé, noha belül ők is csendes harcot vívnak az érzelmeikkel, sok gondolkodás, fizikai aktivitás segítségével. Úgy próbálnak boldogulni, hogy szembe mennek az elképzelhetetlennel, a megváltoztathatatlannal a normalitásban: „Nem sikerült megmenteni a feleségem, de legalább meg tudom javítani a garázskaput.”. Racionalitással és valamilyen szinten tagadással élik meg az első sokkot, mely kapaszkodót és lehetőséget nyújt arra, hogy egy kicsit el tudjanak menekülni a fájdalmuk elől. Ez a típusú, úgynevezett instrumentális gyászmunka, sok férfias jelleget hordoz. Mivel itt elsősorban az értelem dominál, érdemes olyan praktikum orientált információkkal, segíteni a gyászfolyamatot, mely abban segít hogyan lehet könyebben áthidalni az új élethelyzetben megjelenő kihívásokat. 

Mások sokkal inkább hagyatkoznak  a veszteség okozta fajdalomra, ők az intuitív gyászolók. Az ilyen típusú emberek szabadon engedik az érzelmeiket, átadják magukat a hullámokban rájuk törő gyásznak. Ez egy sokkal finomabb, feminin karakterű gyászmunka. Nem tudják vagy próbálják korlátok közé szorítani az érzéseiket, nyitott könyvként tükrözik vissza a belső folyamataikat. Ők azok, akik azonnal felmérik a veszteség hatását, akik azonnal tudják, milyen visszavonhatatlan változás állt be a világukban. Nekik az ad vigaszt, ha kiengedhetik a könnyeiket, ha beszélhetnek az elhunytról, ha tudják, hogy másnak is fáj. A belső világ fájdalmát nyiltan kimutatva keresik a kapaszkodót a világban és másokban, újra meg újra átélve az eseményeket. Mit és hogyan lehetett volna másképp, miért történhetett ez meg, szabad utat engedve a haragjuknak is, ha kell. Ha megakadnak a gyászmunkában, sokat segíthet nekik a csoportos foglalkozás, vagy az egyéni terápia is.

Noha elméletben ezt a két irányt különböztetjük meg, nem szabad elfelejteni, hogy a valóságban mindannyian valahol e két pont között helyezkedünk el, annak megfelelően, hogy milyen formában vegyül ez a két irány a magatartásunkban. Az, hogy ez hogyan fog megnyilvánulni, nagyban függ az élethelyzetünktől, a veszteség típusától és a személyiségünktől is. 

Értetlenség

A baj sokszor olyankor jön elő, amikor az érzelmi alapokon gyászoló ember kicsit megnyugszik, a gyász egy másik, nyugodtabb fázisába lép, haragszik a sorsára, miközben megrökönyödve nézi a másikat, akin látszólag semmi nyomot sem hagyott a veszteség. Nem sír, nem őrjöng, továbbra is teszi a dolgát, ahogy eddig. Vagy legalábbis majdnem úgy. Nem is hozza fel a témát, nem emlegeti a halottat és még azt is mondja, hogy valahogy tovább kell élni az életet. Zárkózottá válik, nem beszél az érzéseiről. Elmegy otthonról, nem megy a temetőbe. A másik, aki gyakran elsírja magát, igényelné, hogy beszélgessenek a veszeteségről, szüksége lenne valamilyen érzelmi támogatásra vagy jelre, hogy könnyebben megbírkózzon a veszteséggel, könnyen úgy érezheti, magára maradt az elviselhetetlen fájdalommal és hiánnyal a szívében. Ilyenkor – leginkább azért, mert nem értik egymás gyászát –, gyakoriak lehetnek a konfliktusok, a vádaskodástól sem mentes viták, sok esetben a kapcsolat megromlását is hozhatja ez a helyzet, mert a felek érzelmileg elhidegülnek egymástól, felőrli őket a megfelelő kommunikáció hiánya. 

Figyelni a másikra is

Fontos tehát, hogy figyeljünk egymásra, figyelmesen gyászoljunk, amennyire csak lehet. Meg kell értenünk, hogy nem mindenki gyászol egyformán, de vannak jelek, melyek támpontot adnak a másik valódi érzéseivel kapcsolatban. Néha egy néma ölelés többet ér nagy szavaknál. Van, amikor egymás szemébe nézve egy pillantással többet elmondhatunk, mint szavakkal valaha is. De az is fontos, hogy beszéljünk a fájdalmunkról a másiknak, hiszen egy veszteség is összeköthet minket egy sokkal mélyebb szinten, ha engedjük neki. Ha tudod, hogy a másiknak is fáj, nem lesz a fájdalmad könnyebb. De sokkal erősebbek lesztek együtt, ha tudjátok, hogy a másik ott áll melletted és fogja a kezed a forgószél közepén. 

Forrás:

Melissa Wright, Two Styles of Grieving: Intuitive and Instrumental Adjusting to Change/Life Transitions (2012), Goodtherapy
Eleanor Haley, Grieving Styles: Intuitive and Instrumental Grief, (2015), Whats your grief?

 lungandreauj.jpgSzerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát


Fontos! Az engeddel.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a www.everrip.comnézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://engeddel.blog.hu/api/trackback/id/tr598271938

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.