Veszteségeink tanulságai

Mit tanítanak nekünk a nehéz idők?

Amikor valami vagy valaki nekünk fontos hirtelen - végérvényesen vagy átmenetileg - eltűnik az életünkből, legyen az egy szeretett személy, egy párkapcsolat, vagy akár a munkánk, akkor gyakran érezzük úgy, hogy nincs értelme küzdeni, nincs értelme szeretni, nincs értelme élni. Az ilyen veszteségek miatt úgy érezhetjük, nem csak az életünk egy fontos pillére, de a lelkünk egy darabja is elveszett. Sokszor egy ideig nem is érzékelünk mást, csak a kimondhatatlan űrt, mely gyakran megkérdőjelezi eddigi életünk minden mozzanatát. Akármilyen fájdalmas is ez a folyamat, érdemes tudatosan megélni, amennyire csak képesek vagyunk rá. Fontos, hogy befelé figyelve, nyitott szívvel meghalljuk a legfontosabb üzenteket, felismeréseket, melyeket ez az időszak hordoz számunkra.

Kívülről-befelé

Legtöbben belső válaszaink keresését a kifelé figyelő miértekkel kezdjük. Miért kellett így történnie? Miért kellett meghalnia a kedvesemnek? Miért nem tudtam megmenteni a gyermekem? Mit tettem, hogy így megbüntetett a sors? Miért pont velem történik mindez? Miért nem vagyok elég jó? Miért hagytak el? Miért jobb a másik? Fontos kérdések ezek, hiszen közelebb visznek ahhoz a valósághoz, amivel egy idő után mindannyiunknak szembe kell néznünk. Van, hogy vannak egyszerű, hétköznapi válaszaink, melyek segíthetnek elfogadni helyzetünket, akkor is ha nem akarjuk megemészteni a kézzelfogható magyarázatot. Néha el kell fogadnunk azonban, hogy nincsenek válaszok. Talán ez a legnehezebb feladat, hiszen van, amikor nem tehetünk semmit az elfogadáson és a belső megbékélésen kívül. Ahhoz, hogy ez megszülethessen bennünk, más szemmel kell néznünk a történésekre és önmagunkra.

Új perspektívában az élet

Ha képesek vagyunk a veszteségeinket az életünk fontos mérföldköveinek tekinteni, úgy, hogy a veszteséget nem büntetésnek, hanem lelki ugródeszkáknak látjuk; vagy kisemmizés helyett, visszafordíthatatlan vereség helyett, elkerülhetetlen erőpróbának fogjuk föl a veszteséget, akkor új tartalmat kaphat az elengedés folyamata.

Igazi gyógyulás csak akkor születhet a szenvedésből, ha figyelmünk befelé fordul, a külső tényezőket vizslató miértektől. A megváltozhatatlan gyakran felettünk áll, nem áll módunkban meg nem történté tenni, bármennyire is szeretnénk, sokszor sajnos nem tudjuk visszafordítani a cselekedeteinket és nem szegülhetünk a sors ellen sem. Az elfogadás a belső béke alapja. Akinek el kellett valamiért mennie az életből, az már nem jöhet vissza. Meg tanulnunk élni a csendesedő, de állandó hiánnyal. Az elveszett barátok, szerelmek, állások és lehetőségek helyett újakat keresünk idővel. Befelé figyelve lassan elfogadjuk, hogy az életünk már nem lesz ugyanolyan, mint régen. De a legnagyobb felismerés az az, hogy mi magunk is megváltoztunk a vélt vagy valós veszteségeink következtében, nem csak a körülményeink. A kérdés az, milyen emberré válunk az erőpróba után?

A veszteség, mint forrás

Gondoltál már arra, hogy a veszteségekkel nem csak elvesz az élet, de lehetőséget is ad nekünk? Lehetőséget ad tanulni, fejlődni, megismerni önmagunkat, a vágyainkat, hogy megerősödve, tudatosabban tudjunk új utakra lepni, amikor majd megérik bennünk az elhatározás. A veszteségek rövid időre a fájdalommal karöltve bezárják a szívünket, de kinyitják a szemünket egy új látásmódra. Ilyenkor lehetőséget kapunk arra, hogy igazából megismerjük önmagunkat, felfedezzük a határainkat, lelkünk erős és esendő darabjait. Ilyenkor megélhetjük önmagunkat olyan helyzetekben, melyeket soha nem kívántunk magunknak. Ilyenkor olyan kapuk nyílnak meg előttünk, melyek közelébe sem mentünk volna önszántunkból. Ilyenkor tanulunk a legtöbben toleranciát, megbocsátást - gyakran önmagunknak -, megértést, és nagyon sokan ilyenkor tanulják meg értékelni az élet fontos dolgait, megbecsülni a rendelkezésünkre álló időt.

Tudatos ébredés

Ha tudatosan akarjuk megélni az elengedést, a gyász folyamatát, jelen kell lennünk benne. Elszántan de elfogadóan szembe kell menni a fájdalommal, meg kell élni a hiányt, tudatosan megszenvedni valami új születését. Segít, ha nagyokat sétálunk a szabadban, hogy új perspektívák nyílhassanak meg bennünk, ahogy lassan kapcsolódunk a természettel. Jó módszer, ha tollat ragadunk, és rendszeresen kiírjuk magunkból a legbelsőbb gondolatainkat. Mindent leírhatunk kendőzetlenül, szégyenérzet nélkül. Mindent, amit egyszerűen nem tudunk, vagy nem merünk másokkal megosztani. Fontos, hogy ha írunk, maradjunk tudatosan a folyamatban, ne zökkentsen ki minket semmi. A legjobb, ha ugyanabba a füzetbe írunk, és ha eljön az ideje, a nehéz gondolatoktól egyszerre tudunk búcsút venni, mint egy korszak lezárását, ha elégetjük vagy összetépjük a füzetet. Ha úgy érezzük, hogy szükség van rá, érdemes felkeresni egy lelki segítőt vagy pszichológust.

Mindennapi csodák

Számtalan módszer segíthet nekünk ebben az időszakban. Mégis a legfontosabb az, hogy találjunk minden napban egy apró fogódzót, ami előre visz minket, akárcsak a holnapig. Egy mosolyt a villamoson, egy kedves gesztust az utcán, egy jó szót. Ne várjunk, amíg valaki megajándékoz minket egy ilyen pillanattal, hiszen mi is adhatunk másoknak egy-egy apró gesztust, segítve ezzel saját gyógyulásunkat. A saját boldogságunk a mi kezünkben van. Adott a lehetőség, hogy a veszteségen felülkerekedve egy új, tudatosabb életet kezdhessünk.

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

Fontos! Az engeddel.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a www.everrip.com nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!