Belsővé tett emlékezés - A halotti tor története és szerepe

Az élet három „szüksége” a születés, a házasság és a halál közül az utolsót minden nép esetében, szerte a világban olyan hiedelmek és ehhez tartozó szokások övezik, amelyeket egyrészt a félelem, másrészt az összetartozók egymás iránti megbecsülése teremtett meg.

A tor eredete

A tor egyrészt széles körben elterjedt, mint az ősök tiszteletére rendezett, szertartásos áldozati lakomák kései maradványa, másrészt a nomád népeknél a temetéskor eredetileg a halott mellé temetett áldozati étel, illetve állat átminősülése.

Magyarázata a koporsóba helyezett tárgyakéhoz hasonló: a halottat megvendégelték, ellátták a hosszú útra élelemmel, itallal, mert hitük szerint ellenkező esetben a holtak szelleme visszajárt volna, zavarva ezzel az élőket. A kereszténység bejövetelével a szolgákat már nem uruk mellé lőtték a sírba, hanem felszabadították, a lovat pedig - bár a lábszárcsontjait még jó darabig gazdájuk mellé tették a sírba - a temetés után, a sír közelében a jelenlévők „feltorozták”, elfogyasztották, kumisszal öntve le azt.

Tovább alakult a rendszer a templomok elterjedésével, amikor a temető külön helyszínné vált, a ettől fogva az étkezésre nem a sír mellett került sor, hanem a gyászoló háznál, ahol már földművelőkhöz jobban illő ételsor került az asztalra. A halottak iránti tisztelet és félelem is motiválta ezt a rítust, így igyekeztek megnyerni jóindulatukat, ezzel megadva a közös megemlékezés lehetőségét is. A tor résztvevői lehettek a temetésen jelenlévők, vagy csak a meghívottak, s bizonyos helyeken csak a férfiak.

Hogyan zajlik egy tor?

Sokfelé ima, ének, sőt, tánc és halottas játék is kapcsolódott a torhoz. A szokásjog szerint a tor a temetés befejezése, lezárása. A tor ideje alatt gyertya égett és ég ma is, az evés egyszerre tisztelet a halott és a természet törvényei előtt, valamint az élet teljességének megélésére való lehetőség, elmerülés és egyfajta belső út is.

Tradicionálisan bográcsban készült valamilyen fajta gulyás-féle, esetleg káposzta. Fontos eleme volt a halotti tornak a kalács, a kenyér és só, ez utóbbiak első sorban a rontások ellen. Bor, pálinka mindig került az asztalra. A szegényebb családoknál a legtöbb helyen friss kenyeret, erős túrót szolgáltak fel.

Külön terítettek a halottnak, ahhoz az ételhez nem nyúlhatott senki, utólag a szegényeknek adták. A koldusok gyakran helyettesíthették a halott személyét. A feléjük megnyilvánuló gondoskodás jelképesen a halottnak szólt. Ha a halotti tor elmaradt, az igen nagy szégyen volt a hátramaradottakra.

Különösen nagy jelentősége volt fiatal ember halálakor, ha nem volt még házas. A családnak illett a torra költeni azt, amit a lakodalomra szánt volna. Felelevenítették az elhunyt emlékét, beszélgettek róla. Amiképpen a lakodalmaknál is, a szomszédok segítettek a rendtevésben, az munkában. Gyakran előfordult, hogy a halál bekövetkezte óta ez volt az első alkalom, ahol a hozzátartozók ismét főztek. A gyász időszakának elején gyakran a barátok, a közeli ismerősök hoztak házhoz ételt és italt, hogy a család teljes lényével gyászolhasson.

Napjainkban

Alapjában véve rengeteg minden a mai napig megmaradt a halotti tor hagyományából. Bár első érzésre úgy tűnhet, a gyászoló magányra vágyik, ez nem minden esetben igaz. Természetesen mindenki másképp éli meg egy szerettének elvesztését. Van, aki valóban egyedüllétre és belső magányra vágyik.

Sajnos szembesülni kell azzal is, hogy a temetés körüli kiadások elkerülhetetlenek, mégis fontos a veszteség közös megélése, s nem utolsó sorban egy utolsó közös ünnep, ami az elveszítettről szól, bármilyen furcsán hangzik is. A halotti tor és a közös emlékezés sokszor jó emlékeket idéznek fel a jelenlévők, s mindez nagyban segíti az elengedést mindenki számára, aki közelálló volt és szerette az elhunytat.