10 és fél éves voltam, amikor meghalt a Nagymamám. Anyai nagymama volt, nagyon közel voltunk egymáshoz. Életemben sokat írtam, de róla még sohasem. Félek attól, hogy minden szó, amit róla megosztok másokkal, elárulja a kettőnk kapcsolatának intimitását.
Nagymamám vidéken élt. A második világháborúban szétlőtték a házukat, amiben még zuhanyos fürdőszoba is volt. Szükségházat építettek helyette. Mivel a család Budapestre menekült, amikor a faluból kivonultak az oroszok, akkor a lakosok elkezdték elhordani a romos házból a bútorokat. 1945 telén visszajött a família a faluba. Ideiglenesen mások házában szállásolták el őket. Akkor vált rendszeressé, hogy arra ébredtek, hogy egy régi bútoruk a kapu előtt áll. Igen. A falu népe, az éjek titkos leple alatt visszahozta hozzájuk az értékeiket.

Miért beszélek a Nagymamám házáról annyit?

Sokan gondolják, hogy nem mennek el egy olyan csoportba, ahol idegenekkel kell megosztani a szerettük elvesztésének tapasztalatát. Azok azonban, akik ezt a gondolatot félre tudják tenni és mégis részt vesznek egy gyászcsoport összejövetelein, nagyon sok jót tapasztalnak meg. Hogy ez miként következik be, azt Singer Magdolnától, a Napfogyatkozás Egyesület elnökétől kérdeztük. Először a technikai részleteket beszéltük meg.
- Hány főből áll egy gyászcsoport és milyen egy találkozó?
- Általában 6-8 fős egy gyászcsoport. A találkozókon főleg beszélgetünk, de a csoportvezető időnként úgynevezett strukturális technikákat is alkalmaz azért, hogy a csoporttagok közelebb kerüljenek önmaguk, és a bennük zajló folyamatok megértéséhez, és hogy előmozdítsák a pozitív irányba való változást.
- Hogyan képzeljünk el egy ilyen strukturális technikát?

Gondviselőként a szülőknek joguk van - a gyerek életében és halála után is - tudni, hogyan és miről kommunikált fiatalkorú gyerekük az interneten. Bár megszületett az első ítélet Németországban, amely megállapította a Facebook-profil örökölhetőségét, az internetes vállalat fellebbez.

Mindenki másképp gyászol. Ezt leginkább olyankor szoktuk mondani vigasztalóan, ha nem tudunk mit kezdeni egy gyászoló viselkedésével. Nem értjük, nem érjük el, esetleg meg sem merjük közelíteni. Egy veszteséget követően sokszor és sokáig csak figyeljük magunkat, és próbálunk valamilyen már ismert logikát alkalmazva megérteni a viselkedésünket. Nincsenek szabályok, mindenki a maga módján gyászol, mondogatjuk és ez egyrészről igaz is, hiszen a gyász egy nagyon személyes tapasztalás. Mégis természetesen van az ide vonatkozó szakirodalomban olyan támpont, amire hagyatkozva könnyebben találhatunk magunkban és másokban is vigaszt, elkerülve az esetleges félreértéseket.  Ha jobban megérted a magad és mások gyászának természetét, akkor nagyobb eséllyel tudsz támasza lenni a másiknak, és eredményesebben tudsz majd segítséget kérni önmagad számára is, ha megpróbálod.

Elmúltak az Ünnepek. A legelső Karácsony nélküled. Amióta elmentél, valami furcsa mód egyszerre állt meg és folyt el az idő, miközben rohantak az események. Valahogy biztos vagyok benne, hogy tudod ezt. Érzem, hogy egy percig nem hagytál magamra. Mondják, hogy amikor jeles napok jönnek, az ember érzékenyebb és jobban hiányoznak neki a szerettei. Ez úgy tűnik igaz. Azzal a tévhittel ellentétben, hogy a halál abban a pillanatban a legfájdalmasabb, amikor elragad tőlünk valaki fontosat. Elmondom neked, ma már biztosan tudom, hogy ez nem igaz.

Rengeteget segíthet egy állat jelenléte a gyászolónak, de nem minden esetben jelent jó megoldást.

Az emlékezés nehéz. Feltépi a fájó sebeket. Csak ma emlékezem? Nem!!! Mindig, minden áldott nap. Mindig, minden áldott órában, percben, másodpercben. Hol vidáman, mosolyogva tekintek vissza rád...

Felröppenni készülő darvak, szelíden hunyorgó mécsesek és az alkonyati fényben elcsendesülő sírkert. Minden évben elérkezik november elseje, az emlékezés ideje.

November 1-je mindenszentek ünnepe, november 2-a halottak napja a keresztény világban. Ilyenkor általában gyertyát gyújtunk, mert ez a "szokás". De mit "ünneplünk" ezeken a napokon?

Szerettünk elvesztését életünk legfájdalmasabb időszaka követi, az út az elengedésig hosszú és egyénenként változik, ebben a folyamatban nyújt támaszt az Everrip és az engeddel.blog.hu, melynek aktív segítője, Lung Andrea, a Léleggondolat pszichológiai tanácsadója és bloggere.