A vigasz a gyászunkban él

Elmúltak az Ünnepek. A legelső Karácsony nélküled. Amióta elmentél, valami furcsa mód egyszerre állt meg és folyt el az idő, miközben rohantak az események. Valahogy biztos vagyok benne, hogy tudod ezt. Érzem, hogy egy percig nem hagytál magamra. Mondják, hogy amikor jeles napok jönnek, az ember érzékenyebb és jobban hiányoznak neki a szerettei. Ez úgy tűnik igaz. Azzal a tévhittel ellentétben, hogy a halál abban a pillanatban a legfájdalmasabb, amikor elragad tőlünk valaki fontosat. Elmondom neked, ma már biztosan tudom, hogy ez nem igaz.

Amikor meghal valaki, annyi dolog szakad az ember nyakába, annyira pofon csapja a veszteség, hogy mire észbe kap, simán eltelik néhány hónap. Az igazi menet akkor kezdődik, amikor az embernek egyszer csak már semmi dolga nem akad. Addigra ugyan valahogy észrevétlenül kialakul valami furcsa, kellemetlen, de megtűrt életközösség a hiánnyal, mégis akkor jön az igazi lecke. Úgy tűnik, hogy van, aki csak akkor kezd el sírni, amikor mások már erőre kaptak. Van olyan, aki akkor ér haza, amikor már nincs hova mennie. Nem tudom, hogy valaha is felfogják-e majd az emberek, hogy akkor kell szeretni, amíg még lehet.

Normalitás a káoszban

Az igazság az, hogy az ezer kérdés ellenére - meg azért is, mert nem volt más választásom - , én mindent megpróbáltam, hogy valahogy kialakítsak egyfajta normalitást a nem normálisban. Abban a felfoghatatlan állapotban, hogy nem vagy. Hogy te ennek az életnek nevezett feladathalmaznak, te már egészen másképp vagy része, és nekem valahogy meg kell tanulnom együtt élni ezzel a soha nem múló hiánnyal a szívemben. Hétfő kedd, szerda. Számlák, munka, iskola. Úgy vesztem el a semmiben, hogy minden ment tovább. Eközben te egyre határozottabban voltál jelen az életemben. Figyelgetted egy ideig a vesszőfutásomat, gondolom csóváltad is a fejed néha, aztán szépen finoman megfogtad a kezem és vezetni kezdtél. Olyan láthatatlanul vezettél végig a lelkem bugyrain, olyan határozottan mutattál rá a nem működő dolgokra, hogy esélyem sem volt tovább bújkálni a gyászom elől. Folyamatosan és szigorúan kérdezgetted: Látod ezt? Ezt? Ehhez mit szólsz? Szerinted ez rendben van? Észre sem vettem, és te már fel is akasztottad a hóhért. Jobbnak is láttam egy időre szögre tenni a tudományos kabátom. Ahogy róttuk a köröket kézenfogva a megmásíthatatlan tény körül, hogy már nem vagy, feltérképeztük a lelkemet. Már tudom, hol lakik az öröm, a bánat, a harag. Merre találom a szeretetet, honnan jön az erőm, hol vannak a határaim. Ma már tudom mi a különbég a számomra fontos és az értéktelen között. Már nem félek nemet mondani, - akár végleg is, ha létezik olyan - elengedni embereket. Annál nagyobb veszteség az élet jelenlegi állása szerint úgysem érhet annál, hogy már nem vagy nekem. Néha finoman, de biztosan, néha nagyon durván és kategórikusan mutattad meg nekem, hogy ki az, aki ott lesz velem a bajban, és ki az, aki nem. Nem mindenki állta ki a próbát, akire esküdtem volna.

Kérdések és válaszok

Ahogy kerestem a válaszaimat, megértettem, hogy semmi nem tart örökké, és nem biztos, hogy eljön a holnap azzal a bizonyos új eséllyel. Élni most kell és itt. Nincs más megoldás. Ezért nem érdemes félni a haláltól sem. Egyszer úgyis eljön mindenkiért. Ahogy finoman, de határozottan vezettél át az új életembe, kicsit olyan, mintha egy részed a lelkembe költözött volna. Néha rajtakapom magam, ahogy nézek, ahogy állok, ahogy kifejezem magam. Mintha átmentettem volna a lelkedből magamnak egy kicsi darabot, hogy ne legyek annyira árva. Ezért aztán olyan lett az élet, mintha mindig velem lennél. Elfogadtam már, hogy nélküled kell boldogulnom a fizikai síkon, amíg tart az idő, amit erre a földi létre vállaltam. Ezért a minap elkezdtelek tudatosan gyászolni téged. Azzal a soha nem múló, mély és tiszteletteljesen őszinte szeretettel, amit megérdemelsz. Eddig valahogy rólam szólt a gyászom, a veszteségemről, hogy miként kezdek nélküled új életet. Csak most jött el az idő, hogy tisztán, az emlékednek élve, egy sokkal tisztább formában, önzetlenül szerethesselek tovább. Valahogy mi emberek csak akkor fogjuk fel, hogy az élet tényleg mindig megy valahogy tovább, ha egyszer-egyszer egy pillanatra megáll.

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

Fontos! Az engeddel.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a www.everrip.comnézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!