Szeptember 10-e az öngyilkosság megelőzésének világnapja. A Nemzetközi Szövetség az Öngyilkosság Megelőzéséért (The International Association for Suicide Prevention – IASP) 2003-as kezdeményezésének köszönhetően ezen a napon világszerte felhívják a közvélemény figyelmét és információval látják el az embereket az öngyilkossággal kapcsolatban.

Még akkor is sokáig nézem azt a helyet, amikor már régen nem látom. Talán valamit elfelejtett elmondani, és talán még visszatérhet - reménykedem. De nem jön vissza. Csak a hiánya marad utána, mint valami horpadás a térben.
Murakami Haruki

"Mielőtt bármibe is kezdenél a részvételedet illetően, nem árt, ha tájékozódsz, hogy illően búcsúzhass el. Nézzük meg, milyen buktatókkal szembesülhetsz a búcsúszertartásokon!"

"A szeretetnek felül kell tudnia írni a gyász taszító erejét. Ha ez nem sikerül, akkor a gyász utáni élet fogja felülírni a kapcsolatokat."

Olyan társadalomban nőttem fel, ami azt tanította: csak az igaz, amit látunk-hallunk. Te vagy a fontos. Ha nem, tedd fontossá magad. Az, aki a gyász ideje alatt még mindig meg van győződve arról, hogy az az igaz, amiről meggyőződik, annak nagyon nehéz.

Amikor valakit elveszítünk, talán annak a felismerésnek a pillanata a legfájdalmasabb, hogy többé nem találkozhatunk vele. Elviselhetetlen és értelmetlen gondolat, melynek felfoghatatlan valósága jeges kézzel markolja meg a szívet.
Hiszen ha csak egyszer is, még egyszer utoljára muszáj találkoznunk! Elmondani, ami bent ragadt, elbúcsúzni, csak tudni, hogy most már nem fáj semmi, hogy jó helyen van, hogy nem szenvedett sokat. Hogy ha nem is jöhet vissza, legalább annyit tudjunk, hogy figyel és vigyáz ránk valahonnan. Még egyszer utoljára megölelni. Ha másképpen nem lehet, akkor az álmunkban legalább, ahol élet és halál is jár, ahol a dolgok csak úgy megtörténnek.

Néha úgy halunk meg egymásnak, hogy még élünk...

Te hogy csinálod? - kérdezik azok, akiknek mostanában kellett szembesülniük egy szerettük elvesztésével.

Az ember sok mindent kibír. Olyat is, amire korábban azt mondta volna: belepusztulok. Igen, belepusztul az ember. Egy darabig. De nem szabad sokáig. Te döntöd el.

Ma már percek alatt értesülünk mindenről, ami a nagyvilágban történik. Szinte minden eljut hozzánk, akár akarjuk, akár nem. Gyorsan értesülünk természeti katasztrófákról, tömegbalesetekről, öngyilkos merényletekről. Néha felkapjuk a fejünket, sajnálkozunk, meghökkenünk, aztán kenünk egy vajas kenyeret és egyfajta védekező közönnyel tesszük a dolgunkat, megyünk a reptérre a kedvesünkért, repülünk a gyerekhez, mert Londonba ment szerencsét próbálni és végre van rendes lakása, repülünk a munka miatt hétfőn el, pénteken vissza. Kívülről tudjuk, melyik fapados hova nem repül és mennyi csomagot lehet büntetlenül utaztatni.

„Nem azt akarom mondani, hogy szeretni kell a halált; az életet kell olyan egyértelműen, számítások és válogatás nélkül szeretni, hogy ez a szeretet természetesen, az élet részeként foglalja magába a halál szeretetét is, a halálét, mely az élet másik oldala.” (Rainer Maria Rilke)