Amikor valaki elmegy, azt mondjuk, legyen neki könnyű a föld. Aki itt marad, annak sokszor nem mondunk semmit. Csak állunk bénán, talán el is kerüljük a gyászolót, csak ne kelljen semmit mondani. Egyszerűen nem tudjuk mit kellene mondani. Elfelejtettük a vigasztaló szó erejét, nem tanultuk meg, hogyan kell részvétet nyilvánítani. Talán kipréselünk néhány szót. De valahogy üresen koppannak a szavak: Őszinte részvétem. Érezzük, hogy ez kevés. Amit igazán mondani akarunk, azt ez a két szó nem fedi le. Elmondanánk, hogy szerettük, hogy milyen jó ember volt, hogy nem értjük, hogy lehetett ilyen fiatalon elmenni, hogy miért, hogy nekünk is fáj. De miért is terhelnénk a gyászolót a szavainkkal, a saját fájdalmunkkal? Mindannyian jól tudjuk, hogy aki itt marad, annak ólomsúlyú magány a lét.

Jack Kornfield írta azt Buddha tanításai alapján, hogy az emberek legnagyobb tévedése az, hogy elhiszik van idejük. Mégis, ha végiggondolod, hogy az életed során mennyien mentek el, sokan közülük talán megmagyarázhatatlanul, hirtelen, váratlanul és túlságosan korán, akkor azt hiszem megállapodhatunk abban, hogy az élet nagyon rövid és abban is, hogy soha nem tudhatjuk mikor és hogyan ér véget. Sőt! Talán abban is megállapodhatunk, hogy nincs is annál fájdalmasabb, mint ha nem búcsúzhatunk el.

Az élet három „szüksége” a születés, a házasság és a halál közül az utolsót minden nép esetében, szerte a világban olyan hiedelmek és ehhez tartozó szokások övezik, amelyeket egyrészt a félelem, másrészt az összetartozók egymás iránti megbecsülése teremtett meg.

A tor eredete

A tor egyrészt széles körben elterjedt, mint az ősök tiszteletére rendezett, szertartásos áldozati lakomák kései maradványa, másrészt a nomád népeknél a temetéskor eredetileg a halott mellé temetett áldozati étel, illetve állat átminősülése.

„A halál törvény, nem büntetés” (Seneca)

A buddhisták számára a halál az egyik életből a másikba való átmenetet jelenti, azaz egy újfajta létezés kezdetét. Hitük szerint, amikor a halál bekövetkezik, a karmikus erők, melyeket az elhunyt élete során felhalmozott, aktiválódnak és meghatározzák a következő újjászületést. Éppen ezért tekintenek a haldoklásra és a halálra úgy, mint kritikus és fontos időszakra; amikor a haldokló irányításra szorul, annak érdekében, hogy egy megfelelő életre születhessen majd újjá.

Eddigi rövid életem során sajnos többször megtapasztaltam a halál kegyetlenségét. Van olyan, amelyik mélyebben érint, és van amelyik kevésbé viselt meg. Történeteim azokról a halálesetekről szólnak, amelyek formálták lelkemet és alakították a halálhoz való hozzáállásomat, és segítettek megérteni, hogy hogyan tudom elfogadni az elfogadhatatlant.

Mindegyik történetet a saját szemszögemből, és saját emlékeim alapján mesélem el. Ezt fontosnak tartom elmondani, mert lesznek olyan esetek, amelyek másokat is nagyon megviseltek. Nem szeretnék senkit megbántani azzal, hogyha esetleg másképp emlékszünk dolgokra, vagy másképp éltük meg ugyanazt.

„A halál törvény, nem büntetés” (Seneca)

A történelem előtti időkben az ősemberek kisebb nagyobb csoportokba tömörülve próbáltak megküzdeni a természet és az állatvilág erőivel. Ez a harc bizony sokszor áldozatokat követelt. Mit kezdjenek azzal a testtel, amelyik nem mozdul többé? Azt gondolták alszik és a körükben tartották, mintha élne. A test bomlási folyamata azonban ráébresztette őket, hogy itt valami másról van szó. Ezért a halottakat kitették vagy elhagyták. A legkorábbi ilyen leletek a Kr.e.70000-50000 közötti időkből származnak.

A harmincas éveiben az ember igyekszik változtatni az életén. Megszabadul a felesleges dolgoktól és nyitottá válik az új ismeretek, kapcsolatok felé. Így találkoztam Évával. Azt mondták nem létezik szerelem első látásra, pedig itt ez történt. Sokat beszélgettünk és fél szavakból is értettük egymást. Teljesen egy hullámhosszon voltunk. Pedig óvatosabbnak kellett volna lennünk, hiszen mindkettőnk mögött egy sikertelen házasság állt. Éva egy hosszú barna hajú, zöld szemű, boszorkány volt, nagy empátiával és elsöprő érzelmekkel. Képtelenség volt nem szeretni! Ő azt mondta: én vagyok, akit mindig keresett, a nyugalom, a biztonság és a férfi, akire felnézhet. Egyszóval lángolt a szerelem, 35 évesek voltunk és a jövőt terveztük. Össze akartunk házasodni! De a Sors, a Fátum, az Isten mást akart…

Szeretném elmondani, vajon jó-e, ha beszélsz azzal a barátoddal, aki eltemette egy szerettét. Én átmentem ezen. Ne lepődj meg, ha kicsit távolról kezdem.

Amikor olvastam Steve Andreas könyvét, akkor ugyan értettem, hogyan lehet változni, hogyan lehet jobbá válni, de mindaz, amit az író tanácsol, csak apró lépésekben mehet végbe. Csakis tudatosan.

Amióta világ a világ van, akit elhagynak, megcsalnak, van, aki csalódik, van, aki hirtelen - és megérdemelten vagy nem, de - pofára esik, leépítik, elküldik, kirúgják, kiközösítik és van, aki hirtelen megözvegyül vagy elveszít valaki fontosat. Veszteségek, sokszor akár halmozottan is. Nem teljesült remények, kihunyt életek és kapcsolatok, halálra ítélt remények. A nagymamám, - mint mindenki nagymamája - bölcs asszony, az ilyen helyzetekre, mondja széttárt karokkal, hogy „A baj nem jár egyedül”, illetve menthetetlen vagy érthetetlen estekben, teljes nyugalommal és némi vállrándítással, hogy „Ember tervez, Isten végez”.

Drága Kisfiam!

Én már tudom, mi az a mérhetetlen fájdalom. Mit jelent az, hogy megszakad a szív. Mit jelent az igaz szeretet. Annyira jó fiú voltál. Minden szülőnek ilyen gyereket kívánhatok. Most kínoz az önvád. Tudom, hogy Neked fájt, amiért nem mentem veled a meccseidre. De azt is tudnod kell, mert soha nem mondtam el neked, hogy olyankor mindig imádkoztam érted. Kértem a Jóistent, hogy vigyázzon Rád. Mert én nem vigyázhatok. Tudtam, hogy Te inkább meghalsz, minthogy feladnád. Ettől féltem. És hogy ez mennyire igaz? Mondd, ki megy vissza törött gerinccel a ringbe és nyeri meg a küzdelmet!!!??? Csendben kértelek: Jaj Danikám még a motor is? Nem elég a sport? De Te csak mosolyogtál, mint mindig. Csibészül. Sérthetetlennek érezted magad. Most már az vagy.