Néha búcsúzni kell (1.)

Jack Kornfield írta azt Buddha tanításai alapján, hogy az emberek legnagyobb tévedése az, hogy elhiszik van idejük. Mégis, ha végiggondolod, hogy az életed során mennyien mentek el, sokan közülük talán megmagyarázhatatlanul, hirtelen, váratlanul és túlságosan korán, akkor azt hiszem megállapodhatunk abban, hogy az élet nagyon rövid és abban is, hogy soha nem tudhatjuk mikor és hogyan ér véget. Sőt! Talán abban is megállapodhatunk, hogy nincs is annál fájdalmasabb, mint ha nem búcsúzhatunk el.

Váratlan és a közeledő búcsú

A váratlan és hirtelen veszteségeket nehéz elfogadni, mert sok esetben elbúcsúzni sem tudunk. Jön egy hívás, aztán nem marad semmi csak a tátongó űr, melyet lassan betölt a fájdalom. Maradnak az emlékek. Bennrekedt vallomások, kimondatlan bocsánatkérés, meg nem oldott sérelmek, tisztázatlan konfliktusok. A lógva maradt álmok, mint az a télikabát a fogason, ami valamiért nem került nyárra a szekrénybe. Maradnak a kérdések, a miértek, az értetlenség, a sokk. Ilyenkor esélyt sem kapunk a búcsúra. De vajon el tudunk-e búcsúzni, ha kapunk erre időt? Megtaláljuk-e a módját és a szavakat?

Mittelholcz Dóra, aki hosszan küzdött halálos betegségével és amiről könyvet is írt, „Tündérmese kis szépséghibával” címmel, azt mondta, hogy a betegség magányossá teszi az embert. Magányossá, mert elszigeteli. Senki nem megy keresztül azokon a lélekölő fázisokon, fájdalmas elengedéseken, fizikai gyötrelmeken, mint a beteg. A lassú haldoklás magányossá tesz, mert a szavak üresen kongnak az élet meg a halál felé félúton tátongó szakadék falai között. Aki él nem akar tudomást venni a halálról, akinek mennie kell, annak valahogy el kell tudnia engedni az életet.

Búcsúzni nehéz

Búcsúzni nehéz. Keressük a megfelelő időpontot, a szavakat, a helyzetet. Nem tudjuk, biztosan, hogy az elmenő akar-e beszélni? Tisztában van-e az állapotával? Keressük belül a szavakat, hogy elmondjuk, amit ezerszer megfogalmaztunk már gondolatban. Érezzük, hogy valamit, valahogy mondani kellene. De valami megmagyarázhatatlan belső félelem megbénít. Inkább azt mondjuk, hogy minden rendben lesz. Majd holnap egy jobb nap lesz. Elütjük egy poénnal, hogy na ne viccelj már, olyan könnyen nem visz el senkit a Kaszás! Aztán másnap reggel már nincs holnap. Remélünk, jóhiszeműen hazudunk ha kell. Hogy jobb legyen, hogy könnyebb legyen. Akkor is ha már mindannyian tudjuk, nincs tovább. Nagy ritkán van, hogy elmegyünk a legutolsó kapuig a haldoklóval, fogjuk a kezét a végsőkig. Sokszor azonban, inkább elmenekülünk mert nem akarunk szembenézni a megváltoztathatatlannal. Azt hisszük, ha nem nézünk oda, ha nem megyünk el a kórházba, holnapra talán minden elmúlik és elkönyvelhetjük az egészet egy rossz álomnak. Ha nem köszönünk el, akkor talán nem is kell majd soha. Nem mondjuk ki, hogy mennyire sokat jelent a másik, nem mondjuk el, mennyire szeretjük, hogy félünk milyen lesz nélküle. Nem merünk őszintén beszélni, mert védjük magunkat, védjük a szerettünket. Mert nem akarjuk, hogy megtörténjen, amitől a legjobban félünk.

Senki sem él örökké: Te sem

A szerettünk elmúlásával akár akarjuk akár nem, a saját elmúlásunkkal is farkas szemet kell néznünk. Akkor is ha a mi időnk még nem jött el. Nehéz feladat, hiszen ki akar a saját elmúlásunk árnyékában álldogálni, nem még tudatosítani, hogy egyszer nekünk is menni kell majd. A mai ember úgy él, mintha az élet örökké tartana és az elmúlás csak másokat fenyegetne. Örökké élni, ha lehet örökkön fiatalon. Így amikor megérint minket a halál, nem tudjuk hogyan kezeljük, hiszen ez velünk nem történhet meg, a szeretteinkkel pedig semmiképpen. Nem tudjuk mit mondunk annak aki elmenni készül, sőt még annak sem, aki elveszített valakit, mert nem tanultunk meg búcsúzni sem. Hogyan is tehettük volna, ha még azt sem hisszük el meg, hogy mi magunk is halandók vagyunk? Ezért indítunk mos egy kétrészes cikksorozatot, mely segít neked elköszönni és megérteni miért olyan fontos ez a gyászfolyamatban, hogy mit tehetsz, ha nem állt módodban ezt megtenni, és mit mondj, ha mégis úgy hozza az élet, hogy valakinek foghatod élete végén kezét.

                                                                                                                                       Folytatjuk!

Szerző: Lung Andrea
További írások a szerzőtől: Lélekgondolat
Facebookon is követheted Andrea hivatalos oldalát

Fontos! Az engeddel.blog.hu független bármely politikai vagy vallási nézettől, és tevékenységével sem kíván semmilyen konkrét politikai vagy vallási szervezetet támogatni. A blogbejegyzésekhez hozzáfűzött kommentek nem a www.everrip.com nézeteit tükrözik. Bloggereink a posztokat segítő szándékkal írják, de a hozzászólásokat nem tudják befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák. Ezért kérjük, kulturáltan, mások személyiségi jogainak és jó hírnevének tiszteletben tartásával kommenteljenek! A szélsőséges megnyilvánulásokat moderáljuk!