„A halál törvény, nem büntetés” (Seneca)

A buddhisták számára a halál az egyik életből a másikba való átmenetet jelenti, azaz egy újfajta létezés kezdetét. Hitük szerint, amikor a halál bekövetkezik, a karmikus erők, melyeket az elhunyt élete során felhalmozott, aktiválódnak és meghatározzák a következő újjászületést. Éppen ezért tekintenek a haldoklásra és a halálra úgy, mint kritikus és fontos időszakra; amikor a haldokló irányításra szorul, annak érdekében, hogy egy megfelelő életre születhessen majd újjá.

A buddhista ember számára is van egy iránymutató kalauz, mely segíti és kíséri haldoklásában, ez pedig a Tibeti Halottaskönyv. Tartalma szájhagyomány útján maradt fenn, míg végül a Kr. u. a VIII. században írásba foglalták. Szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. Ezzel segítették a haldoklót, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik, megismerje és megszeresse új tartózkodási helyét; és ne tartsa őt vissza semmiféle szeretet, érzelmi kötelék a földi élethez.

A buddhizmus tanítása szerint, mindennek, aminek kezdete van, annak van vége is; így szükségszerű, hogy minden, ami keletkezett el is múljék. Az élet pedig nem más, mint a megszületés és a halál közötti időszakban beálló állapotváltozás. Az ún. bardó egyben egy tudatállapotot is jelöl, amelyben az ember éppen tartózkodik.

A Tibeti Halottaskönyv a halál utáni bardókkal (tudatállapotokkal)l foglalkozik. Ezek közül az első - a buddhizmus számára a legértékesebb tudatállapot - a csikai bardó, a haldoklás bardója. Ez az élet és a halál közti állapot, ahol a testi funkciók fokozatosan alábbhagynak. Ahogy lassul a szívverés, a légzés, csökken a testiség érzete; úgy erősödik fel a belső világ energetikai észlelése. Az ember a testét már nem szilárdnak érzékeli, hanem az egymásba olvadó minőségek összességének. A következő állomás, a csönyid bardó első hetében minden nap megjelenik egy-egy segítő „lény” (bódhiszattva). A halott számára, ha elfogadta önmaga halálának tényét, egyre kevésbé válik érzékelhetővé az emberi világ és lassan magasabb tudatállapotba emelkedve teljesen elhagyja jelenlegi létsíkját. Végül elérkezünk az utolsó bardóhoz, az újjászületések bardójához: ez a szidpa bardó. Ebben a bardóban felébred az elhunytban az emberi létforma utáni vágy, így látomásai erotikus színezetet vesznek. Amennyiben a férfiakhoz vonzódik, akkor nőként, ha pedig a nőkhöz, akkor férfiként születik újjá.

Tibeti temetkezési szokások

A hagyományos tibeti temetkezés európai szemmel különösnek és brutálisnak látszik. Klasszikus értelemben nem is beszélhetünk temetésről, inkább „halottkezelő-eljárásként” jellemezhetjük. A holttestet összezsugorított helyzetben, fejét a combjai közé erősítve összekötözik, majd egy bőrzsákba dugják és a háztetőre függesztik. Ekkor elhívják a lámát, a buddhista papot, aki szent szövegeket mormol. Pár nap múlva a csontokat átadják egy szeletelő embernek, aki levagdossa a húst a csontokról és a kutyák elé veti; majd a csontokat mozsárban összetöri és gabonával összekeverve golyókká gyúrja a kutyák és keselyűk számára. Az északi vidéken a holttestet egyszerűen kiteszik egy kijelölt hegyoldalra, hogy ott a vadállatok falhassák fel. Ez minél gyorsabban történik, annál nagyobb megbecsülést érdemelt ki életében, ha viszont sokáig ott marad érintetlenül, az gonoszságának bizonyítéka. Az eljárás célja, hogy megrövidítse az időt az újjászületésig. A halott ugyanis csak akkor születhet újjá, ha a teste teljesen megsemmisült, s ezt a folyamatot gyorsítja az emésztődés az állatok gyomrában. A halott hagyatékának egyik felét alamizsnaként szétosztják, másik felét a lámakolostoroknak adják. A családnak semmi sem marad.

Temetési szertartás Sri Lankán

Az itteni temetésen is az elsődleges meditációs téma, az összetett jelenségek mulandósága. A hamvasztás előtt egy jól ismert verset mondanak a résztvevők. A temetésnek ezt a részét a „halott ruháinak felajánlásá”-nak hívják. A szerzetesek összegyűlnek a halottasháznál vagy a temetőben és a résztvevők leteszik az öt fogadalmat. Ekkor jönnek Buddha verses utolsó szavai: „Mind, ami összetett széthull, megszületik majd elpusztul, // Létrejön és elenyészik, elnyugvása a boldogság.”

A hozzátartozók fehér szövetet ajánlanak fel a szerzeteseknek. Ezután összeülnek egy gyékényen, a tiszteletadó testtartásban és mindenki egy kis vizet önt egy tálcán lévő csészébe, ameddig az túl nem csordul. Közben a szerzetesek Buddhának „A falakon túli” szuttáját, tanítóbeszédét recitálják: „(8-9) Ahogy a víz fentről zúdul és a mély helyre folyik, // éppen úgy az adomány itt eltávozottakat szolgál. // Ahogy a telt folyómedrek teletöltik az óceánt, // Éppen úgy az adomány itt eltávozottakat szolgál.”

Ezután megtörténik a hamvasztás. Majd három nappal a temetés után a halott otthonában, a rokonokkal együtt az „ima a halott érdemeiért” szertartás következik. Itt elhangzik egy, az alkalomhoz illő dharma-beszéd, amely végén a szokásos módon felajánlják az érdemeket, majd a résztvevők felajánlásai következnek. Három hónappal a temetés után - a halottra emlékezve - külön alamizsnát osztanak a szerzeteseknek. Ezt később ezen a napon évente megismétlik, s mellé a „felajánlás a halott nevében” szertartást is elvégzik.

A Zen temetés Japánban

A zenben a temetési szertartás olyan fontos, mint a megvilágosodás! Japánban a buddhizmus elterjedésével a Kr.u. VI. századtól tartanak buddhista temetéseket világi emberek számára. Egy formai követelménynek kell eleget tenni: csak felszentelt buddhista szerzetesként temetnek el. Így a zen temetési szertartások terjedése egyet jelentett a világiak felavatásával. Mivel a felavatások a feudális hierarchiában történtek, a világi hívők passzivitásával, manapság a zenben már nem ritka a posthumus szerzetessé avatás.

Maga a szertartás a nirvána szútra (tanítás) versének és a szív szútra (tanítás) rövid szövegének a recitálásából és egy dharma-beszédből áll. Ebben a zen mesterek úgy beszélnek a halálról, hogy az sem nem alászállás a pokolba, sem nem felemelkedés valamiféle mennyországba. Ez összhangban van a hagyományos (sintó), japán gondolkodással, mely szerint az ősök itt élnek közöttünk, a természet erőiben.

Hagyományos kínai temetkezés és a buddhizmus

Két fő hagyomány ismeretes: (1) a negyvenkilenc napig tartó, amelynek az első hét napja a legfontosabb. Ha a család úgy kívánja a buddhista szerzetesek, mindegyik héten imádkoznak. Ez persze pénzbe kerül, így hogy mennyit imádkoznak, az függ a család anyagi helyzetétől. A temetési költségek megfizetése a lányok dolga. A családfőnek--a szerzetesekkel együtt kell--legalább az első, de illő a második imát is mondania. A temetést, vagy hamvasztást is a családfőnek kell vezetni, elkezdeni.

(2) A második hagyományban csak tíz napig tart az imaszertartás, melyet szintén a buddhista szerzetesek végeznek. Az első napon egy kezdő szertartás, és általában három napos ciklusokban a folytatás, egészen a temetésig, vagy a hamvasztásig. Majd a legvégén, száz nap múlva egy záró imaszertartást tartanak. Persze ez is függ, a család anyagi helyzetétől!

A negyvenkilenc napos szertartás kapcsolódik szorosan a mahajána (Nagy Szekér) buddhizmushoz, hiszen a köztes lét (bardó) szerint a két továbblétesülés közötti periódusban törődik az elhunyt széthulló halmazaival. A szertartásra összpontosító tudatok, mintegy jelzőfény, segítik a tudatot megtalálni a továbblétesülés számára elérhető legkedvezőbb formáját.

Lugosi József                                                                                              Folytatjuk!