Mit lehet mondani, ha megtörténik a kimondhatatlan? A megszokott, gyakran jó szándékkal kiejtett mondatok üresen, tompán visszhangzanak a gyászoló fejében. Nem, az élet nem “megy tovább”, legalábbis nem úgy, mint eddig. Nem, az idő nem “gyógyítja be a sebeket”, mindenesetre nem teljesen.
Hiszen voltaképp nem is a sebek felszámolása a cél, hiszen az a szeretett személy, a hozzá kötődő emlékek, érzések, gondolatok eltűnését is jelentené. A cél a “gyógyulás”. Annyi, hogy ne a fájdalom határozza meg a mindennapokat. Hogy lehessen ismét előre is nézni, ne csak vissza a múltba. Ehhez a lépéshez pedig minden rejtett energiatartalék, szándék és énerő szükséges lesz.
A gyász nem tabu
A gyász voltaképp a veszteség által kiváltott természetes reakció. Veszteségnek tekinthetjük egy elkötelezett párkapcsolat megszakadását, fontos, elhivatottan végzett munka elveszítését, nagyobb életszakasz-változást (pl. nyugdíjba vonulást, költözést, krónikus betegség diagnózisát), de mindenképpen szeretteink halála a legintenzívebb érzéseket kiváltó esemény. Ilyenkor nem más történik, mint, hogy szeretetünk, ragaszkodásunk konkrét tárgyát veszítjük el. A gyász minden esetben személyes és egyéni, függ az elveszítőtől (jellemzően máshogy reagálnak férfiak és nők, idősek és gyermekek, nem mindegy, milyen az egyéni, előzetes viszony a halállal, de a vallás kérdés is fontos. Függ az elvesztettől (pl. egy kiteljesedett életet élt idős ember halála is hatalmas veszteség, de egy gyermek halála sok esetben sokkal nehezebben feldolgozható), de a halál körülményeitől is ( nem mindegy, hogy egy tragikus, hirtelen baleset, vagy egy hosszú betegség formájában jön el a végzet, mert más tudatosan készülni a távozásra, elbúcsúzni).
Hogyan gyászolunk?
Több modell is létezik a gyász folyamatának szakaszokra bontására. Jellemző közös vonásaik a bűntudat, a halott emlékképébe való belefeledkezés, ellenséges reakciók, a viselkedésminták elveszítése és a fizikai stressz akár szomatikus problémákban való megnyilvánulása is.
A kezdeti modellek három szakaszt neveznek meg: az érzelmi sokk-, a veszteség tudatosulása- és a felépülés szakaszát. Léteznek négy-, illetve ötszakaszos megközelítések is, ezek azonban sokszor a halál körülményeiből fakadó lehetőségekből következnek.
Lépésről lépésre
Létezik egy úgynevezett anticipációs, azaz “megelőző” gyász, ami életveszélyes helyzetben, vagy állapotban lévő egyének (haldokló betegek, katonák) és hozzátartozóik számára teszi lehetővé, hogy sokat foglalkozzanak a halál gondolatával és elfogadásával. A veszteség megélése ilyenkor megkezdődhet a tényleges halál előtt is.
Következő szakasz a tagadás. Ez a sokk, illetve az elutasítás és az izoláció (elkülönülés) szakasza. Érzelmi bénultság, kiüresedés jellemzi. Ennek a szakasznak a hossza, minősége nagyban függ a halálhír átadásának módjától.
Ezután a “kontrollált szakasz” következik, ilyenkor a hozzátartozó kénytelen felismerni, hogy sok erőt igénylő kötelezettségei vannak a halálesettel kapcsolatban (ügyintézés, temetés), melyeknek muszáj eleget tennie. A temetésen való részvétel azonban segíti a visszafordíthatatlanság megélését.
A sokkos állapot megszűnését követően felbukkan a düh és a harag. Ezek az érzelmek minden irányba és mindenkire kisugározhatnak. A gyászoló keresi a felelőst és igazságot akar szolgáltatni, vagy épp ellenkezőleg: elkerülő magatartást mutat a halottal szemben (fél a helyszínektől, tárgyaktól). Leggyakrabban ez a szakasz húzódik ki szélsőségesen, s megjelenési formáiban patologikus gyászreakciókat eredményezhet.
Végül a leküzdhetetlennek hitt, tolakodó emlékek és nehéz gondolatok helyét a tudatos emlékezés veszi át. Felbukkannak a szép, boldog emlékek a halottról, s a veszteség elfogadásával a gyászoló ismét képes lesz az élet teljességének átélésére, halottját pedig a legjobb helyen viszi magával a fejében és a szívében.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ad Dio 2014.10.25. 19:44:44
Azok akik nem csak egy-egy haláleset kapcsán foglalkoznak a halál tényével általában könnyebben, gyorsabban bejárják a gyász útját.
Jolka40 2014.10.25. 20:41:39
Kelly és a szexi dög 2014.10.25. 21:08:53
Online Távmunkás · http://onlinetavmunka.blog.hu 2014.10.25. 23:17:57
maxval a bircaman · http://maxval.co.nr 2014.10.26. 08:45:04
Így igaz,
ephart 2014.10.26. 14:05:54
steery 2014.10.26. 14:11:02
Ami feltűnő jelenség még a túlvilágon, az a kapcsolatok sokszor drasztikus megváltozása. Itt a Földön sok ember csak kényszerből van együtt egymással, muszályból viselik el egymást, mert az élet erre kényszeríti őket. Odaát megszűnik az ilyen kényszer, ezért a családok általában széthullanak és mindenki megy tovább a maga útján. Nagyon ritka az, hogy egy család itt is, ott is együtt maradjon vagy pláne több reinkarnációs ciklust végigcsináljanak együtt, különféle felállásokban (ki lesz kinek a gyereke, férje, felesége). De még ezek is megszakadnak pár ezer év után, mert minden lélek szellemi fejlődése meglehetősen egyedi irányú és sebességű és a különbségek összeadódva menthetetlenül szétválasztják egymástól a lelkeket (összeférhetetlenné teszik őket). Ez pedig valóban okozhatna igazi gyászt a túlvilágon, amiért lehet sírni, bánkódni, de érdekes mód ez is nagyon ritka odaát. Én legalábbis a túlvilágon tett látogatásaim során szinte sose láttam ilyesmit, pedig sokfelé megfordultam már odaát, tanulmányozva a köztudatot. Mert az efféle makacs kötődés egyszerűen nem szokás a lelkek között. Vagyis odaát annyira mások a társadalmi körülmények és reakciók, hogy az teljesen összeférhetetlen az itteni szokásokkal, a halálkultusszal, hisztizéssel, gyászmunkával, temetési cécókkal, megemlékezésekkel és a többi dologgal.
Elvileg a túlvilágon lévőknek gyászolniuk kéne azon lelkeket, akik úgy döntenek, hogy reinkarnálódnak ide a 3D-s alvilágba és feltudati törléssel újjászületnek buta csecsemőként, föladva a szellemüket. Ez ugyanis szellemi öngyilkosság. Mégsem sír senki azért odaát, mert valaki idejött. A reinkarnációs ciklus során így összesen egy helyen van ilyen gyász nevű viselkedés, itt a földi pokolban, az ismerősök körében, amikor valaki kijut innen. Nem lehetséges vajon, hogy valójában azért gyászolunk, mert lélekben (tudat alatt) irigyeljük a távozót, amiért ő már jobb létre ébredt (és nem szenderült)? Mi meg még ki tudja meddig szívhatunk itt, a bűnök világában?