Angie story 1. rész

Elengedésem története 2013 májusában kezdődött. Ekkor volt az első epilepsziás rohama a 10 éves goldenemnek, Angienek. Igen, ő egy kutya volt….számomra a világ közepe. Neki köszönhetem, hogy ember tudtam maradni ebben az embertelen világban, neki köszönhetem a legjobb barátaimat, Ő segített, hogy a kutyakiképzésben megtaláljam azt a hivatást, ami igazán boldoggá tesz. Több száz oldalon át sorolhatnám, hogy mennyi mindennel tette gazdagabbá az életemet, de ez a történet, most ennek a kincsnek az elengedéséről szól.

Az első jel

2013 májusában, amikor az első rohama volt épp tv-t néztünk Édesanyámmal a nappaliban, amikor dübörgést hallottunk a bejárati ajtó felől. Kiszaladtam, hogy megnézzem mi az. Angie csattogó állkapoccsal és habzó szájjal rángatózott minden izmával az ajtó előtt. Akkor még nem ismertem olyan jól ezt a betegséget, de láttam, hogy nincs értelme lefogni, viszont nagy a baj. Üvöltöttem az Anyunak, hogy hozza a kocsi kulcsot, mert az Angiet azonnal orvoshoz kell vinni. Mire kiért, a rángatózás abbamaradt, Angie pedig kimerülve lihegett. Mint kiképző tudtam, hogy a pániknak jelét sem mutathatom, ha azt akarom, hogy a későbbiekben ez az esemény semmilyen lelki traumát ne okozzon az Angieben, így higgadt maradtam. Betettem a hátsó ülésre és mellé ültem, de láttam, hogy furcsán viselkedik. Zavaros tekintettel elkezdett engem bámulni, majd felhúzta az ínyét és rám morgott. 10 év alatt soha, senkire nem morgott rá, ez már tényleg aggasztott, de csak elvettem a szemkontaktust és reméltem, hogy ezzel ő is megelégszik. A saját orvosunk akkor már nem rendelt, így ügyeletre kellett vinni, ahol megmondták, hogy ez epilepszia, majd állíttassuk be az orvosunkkal a gyógyszerezését, plusz kaptunk nyugtatót, ha az éjszaka folyamán még lennének rohamai. Erre szükség is volt. Mire eljutottuk reggel az orvosunkhoz, már a 2. rohamán volt túl, azonban még ő sem adott neki semmit, sőt még a nyugtatót is kiiktatta, mondván, nézzük meg, milyen gyakoriak a rohamok. Délután megvolt a 3. rohama és teljesen le volt gyengülve. Ráadásul a rohamok után percekig nem ismert meg engem és többször odakapott, amikor hozzányúltam. Idő volt, mire kitisztult a feje, utána kétségbeesetten, nyüsszögve járkált fel-alá körülöttünk. Nem kellett több, visszatettük a kocsiba és elvittük a város másik végére a barátnőm apukájához, aki állatorvos. A rendelője előtt jött a 4. roham, ezután már felállni is alig tudott, viszont a betegség állandóan arra kényszerítette, hogy egy megadott pályán sétáljon körbe-körbe. A barátnőm apukájának ló adagnyi nyugtatót kellett neki adni, hogy le tudjon feküdni és kb. 2 órát voltunk a rendelőben, mire elfogadható lett a szívverése. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne az Angie előtt eresszem ki a kétségbeesésemet. Megkaptuk az instrukciókat a gyógyszerezéséhez és hazavittük. Ezzel ez a roham-hullám le is zárult, azt viszont még nem tudtam, hogy eddigi életem legszebb szakaszának lezárása is elkezdődik.

Haza vittük

Otthon, amikor az Angie már nyugodtan aludt, kimentem a kertbe, hogy kiadjam az aggodalmaimat. Zokogtam. Mindig vigyáztam az egészségére, fontos volt, hogy jó kaját kapjon és figyeltem rá, hogy jó kondiban legyen, sportoljunk, mégis kevés volt. Borzasztóan fájtak azok a pillanatok is, amikor nem ismert meg és látszott, hogy fél tőlem. Az a kutya, akivel fél szavakból is megértjük egymást, akivel 10 éve fűzöm egyre szorosabbra és szorosabbra a köteléket és, aki akkor a legboldogabb, ha velem dolgozhat, most azt se tudja, hogy ki vagyok. Mintha ez a 10 év egy pillanat alatt szertefoszlana arra a pár percre. Csak az nyugtatott, hogy az orvos szerint a gyógyszerekkel szinten lehet tartani az állapotát. A következő pár hónapban nem is volt rohama, aztán eljött az ősz. (Folytatjuk!)

Szerző: Orosz Viktória            http://playdog.co.hu