A rohamok folytatódtak. Elvittem egy epilepszia specialistához, hátha tud olyan kezelést, ami mellett teljesen megszüntethetők a betegség tünetei. Ekkor még úgy gondoltam, hogy megfelelő gyógyszerezéssel ugyanolyan hosszú élete lehet majd, mint a többi sport kutyának, azonban a Doktornő felmérte a helyzetet és a lehető legrosszabb hírt közölte velem. Angienek egy aneurizma, vagy daganat nyomást okoz az agyában, ez okozza a rohamokat és agyműtétet senki sem csinál kutyákon. Ez a helyzet ettől kezdve vagy stagnál, vagy rosszabbodik. Azt nem mondta meg, hogy kb. mennyi időnk lehet még együtt. Csak azzal próbált nyugtatni, hogy Angie atom jó kondiban van és baromi erős.

Még együtt lehetek vele

Otthon órákig bőgtem. Képtelen voltam felfogni, hogy az, amitől a legjobban félek, közelebb került a valósághoz. Miközben épp a kétségbeesésembe készültem még jobban elmélyedni, egy családi barátunk hívott föl, aki szintén nagy kutyás és jól ismeri az Angiet is. Számomra akkor a lehető legjobb dolgot tette. Azt hittem, majd megpróbál vigasztalni, ehelyett baromi szigorúan azt mondta, hogy nem akarja hallani, hogy én sírással töltöm az időmet, ahelyett, hogy kiélvezném, hogy most még együtt lehetek az Angievel. Annyira meglepődtem, hogy a sírást is abbahagytam. Tök igaza volt. Bármennyire is félek a jövőtől, nem mérgezhetem meg vele az utolsó hónapjainkat. Ha igazán szeretem, arra kell törekednem, hogy az utolsó pillanatig a lehető legboldogabb legyen. Tudtam, hogy annyira összeszokott páros vagyunk, hogy ha hagyom magam összezuhanni, akkor ő is levert lesz. Azt nem mondom, hogy többet egyáltalán nem sírtam, mert néha azért ki kellett adni a feszültséget, de próbáltam a jelenben maradni és örülni annak, hogy még velem van.

Talán már új tavaszunk sem lesz

Decemberre már éreztem, hogy ebből nemhogy nyár, de talán tavasz se lesz. Úgy töltöttem vele a karácsonyt, hogy biztosan tudtam, ez az utolsó. Egyre sűrűbb és hosszabb rohamai voltak. Ráadásul mindig álmában törtek rá a rohamok, így képtelen voltam esténként nyugodtan aludni. Egy-egy ilyen rohamnál, azonnal a hűtőhöz kellett szaladnom, hogy minél előbb beadjam neki a gyógyszereit, hogy a lehető legkevesebb károsodás érje az agyát. Egyre ritkábban láttam benne azt a kutyát, akit felneveltem. Sokkal nehezebben lehetett irányítani és bizonyos szituációkban agresszióval kezdett válaszolni, nem csak nekem, de a másik kutyámnak is. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy kézben tudjam tartani a dolgokat. Emellett éreztem, hogy kezdek kimerülni. Nem csak érzelmileg, a kevés alvástól fizikailag is. Erőt abból gyűjtöttem, hogy tudtam, ha elmúlnak a rohamok, ő újra boldog lesz.

Váratlan javulás

Január végére már nem telt el hét roham nélkül. Angie teljesen legyengült, már nem voltam benne biztos, hogy talpra tudom állítani, így az altatást fontolgattam. A legtöbben egyetértettek az altatással, a többiek meg inkább nem mondtak semmit. A dokink szerint maguk a rohamok nem okoztak neki fájdalmat, mert amúgy sem volt olyankor magánál, az utána jövő izomláz már inkább. Minden az altatás mellett szólt, kivéve egy dolgot, hogy még mindig evett. Ez bizonyos kutyáknál nem lehetne nyomós ok, neki viszont minden az evés körül forgott. Jól ismertem, hogy ha feladja, már enni sem fog, ő viszont még mindig küzdött. Hiába voltam kimerülve ettől az egésztől, tudtam, hogy nem engedhetem el úgy, hogy ő még maradni akar, úgyhogy tovább támogattam. Ezt életem egyik legjobb döntésének tartom, mert a következő két hét igazi ajándék volt. Pár nap múlva visszakaptam a régi Angiet és nyomát se láttam a betegségének. Nem tudtam, hogy ez a két hét ajándék az élettől a végső búcsúzás előtt... (Folytatjuk!)

Szerző: Orosz Viktória             http://playdog.co.hu