Amikor valaki elmegy, azt mondjuk, legyen neki könnyű a föld. Aki itt marad, annak sokszor nem mondunk semmit. Csak állunk bénán, talán el is kerüljük a gyászolót, csak ne kelljen semmit mondani. Egyszerűen nem tudjuk mit kellene mondani. Elfelejtettük a vigasztaló szó erejét, nem tanultuk meg, hogyan kell részvétet nyilvánítani. Talán kipréselünk néhány szót. De valahogy üresen koppannak a szavak: Őszinte részvétem. Érezzük, hogy ez kevés. Amit igazán mondani akarunk, azt ez a két szó nem fedi le. Elmondanánk, hogy szerettük, hogy milyen jó ember volt, hogy nem értjük, hogy lehetett ilyen fiatalon elmenni, hogy miért, hogy nekünk is fáj. De miért is terhelnénk a gyászolót a szavainkkal, a saját fájdalmunkkal? Mindannyian jól tudjuk, hogy aki itt marad, annak ólomsúlyú magány a lét.